Az egész életem egy nagy bocsánat kérés. Ha jól belegondolok, lassan már nincs olyan, amiért ne kértem volna. Mennyire vagyunk ilyenkor őszinték? Vajon tényleg bánjuk-e a megtörténteket és vajon elhisszük-e, hogy egy szóval jóvá tehető akármi? Utálok bocsánatot kérni, még akkor is, ha időnként tényleg kellene.

9 éves koromban anyám kényszerített, hogy olyan dolog miatt kérjek bocsánatot egy tanártól, amit el sem követtem. A legrosszabb az volt, hogy anyám nem nekem hitt. Bocsánatot kértem..., még most is emlékszem, hogy teljes ürességet éreztem mialatt kimondtam ezt a két szót. Valójában mondhattam volna, hogy "megyek aludni" vagy azt, hogy "fagyit kérek". Az elégtétellel töltött el viszont, és most is így gondolom, hogy hiába mondtam ki a szavakat, azzal, hogy nem éreztem semmit, nem is kértem bocsánatot. Szóval mégis én győztem!

Sajnos ezt csak én gondoltam így...