Azt hiszem, lenyugodtam. Eljött a pillanat, amikor csendes lemondással veszem tudomásul, hogy vannak emberek, akik nem megváltoztathatók.
A fronthatásra nem foghatom a mai, messze nincs vége napnak az eddig tapasztalt hülyeségeit. Én mondom, nincs rosszabb a hülye, de nagyon lelkes embernél. (Persze ez nem igaz, mert van: a hülye, lelkes és rosszindulatú.)

Akkor nézzük sorjában!

•-     Én belátom, hogy nem könnyű megbarátkozni a számítógéppel 50 év felett, de az isten szerelmére, hogy értessem meg ezzel a kollégával, hogy amikor küld nekem egy e-mailt, ne rohanjon 3 irodán keresztül, és ne essen be hozzám lihegve, közölvén, hogy küldött egy levelet. És csak akkor nyugszik meg, ha tőlem hallja, hogy „igen megkaptam".

•-     Két éve kérem, hogy az Outlookból ne lépjen ki, miután elküldte a levelet, és ne csak akkor indítsa el, ha levelet akar küldeni. (Ennél már csak az lenne rosszabb, ha úgy kezdené a levelét, hogy „Bocs, hogy csúnyán írok...")

•-     Ez a kolléga a legnagyobb hajtás közepette is szakít időt, hogy az általam elkészített excel táblát, ami -barokkos túlzás nélkül- tele van fosva adatokkal, gondosan leellenőrizze egy asztali számológéppel, hogy „jól ad-e össze a gép".

•-     Többször próbáltam meggyőzni arról a tényről, hogy a nyomtatóra küldött anyaga nem abban a nyomtatóban fog megjelenni ahol várja, hanem abban, amelyiket beállította. (Továbbra sem hisz nekem.)

•-     Arról már nem is szólva, hogy a nyomtatóból kivett produktumot összeolvassa a képernyőn látottakkal. (Mindig elégedetten állapítja meg, hogy az input -esetében a kinyomtatandó- megegyezik az outputtal, vagyis a kinyomtatottal.)

.......

„Amici, diem perdidi."