Az egész életem egy nagy bocsánat kérés. Ha jól belegondolok, lassan már nincs olyan, amiért ne kértem volna. Mennyire vagyunk ilyenkor őszinték? Vajon tényleg bánjuk-e a megtörténteket és vajon elhisszük-e, hogy egy szóval jóvá tehető akármi? Utálok bocsánatot kérni, még akkor is, ha időnként tényleg kellene.
9 éves koromban anyám kényszerített, hogy olyan dolog miatt kérjek bocsánatot egy tanártól, amit el sem követtem. A legrosszabb az volt, hogy anyám nem nekem hitt. Bocsánatot kértem..., még most is emlékszem, hogy teljes ürességet éreztem mialatt kimondtam ezt a két szót. Valójában mondhattam volna, hogy "megyek aludni" vagy azt, hogy "fagyit kérek". Az elégtétellel töltött el viszont, és most is így gondolom, hogy hiába mondtam ki a szavakat, azzal, hogy nem éreztem semmit, nem is kértem bocsánatot. Szóval mégis én győztem!
Sajnos ezt csak én gondoltam így...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
pudingocska 2006.09.19. 22:08:22