FourSeasons

Életemben először álmodtam angolul. Összességében igen fura egy álom volt még a magyar része is, mert csak egy töredéke játszódott idegen nyelven. Volt ebben az álomban hó, ének, kolostor, vasút, és egy parkoló autó keresése. Az alapot ez utóbbi képezte, ugyanis a kocsimmal leparkoltam valahol, amiben bennfelejtettem a kulcsot és minden más egyebet. Természetesen arra nem emlékszem, hogy honnan és hová tartottam, de már jó ideje gyalogoltam, amikor belém hasított a felismerés, hogy nincs lezárva a kocsi. Erre visszafordultam, de nem emlékeztem, hogy hová is kell visszatérnem. Így jutottam el egy kolostorba, aminek falait megtöltötte az énekszó, olyannyira, hogy képtelen voltam megítélni, hogy honnan jön a hang. Olyan érzés volt, mintha mindenirányból énekelnének. Gyönyörű, ugyanakkor félelmetes volt. Hatalmas volt ez a kolostor, falai hófehérek, sehol senki, le- és felvezető lépcsők, folyosók és a már említett énekszó. A furcsaság, hogy a lépcsők havasak voltak, de nem emlékszem, hogy fáztam volna. És az egyik fordulóban állt egy szerzetes, abban a jól ismert sötét, durva anyagból szőtt csuhában, bő csuklyával a fején, amitől az arca felismerhetetlenül rejtve maradt még akkor is, amikor rám emelte tekintetét és azt kérdezte You what in believe?, de mire válaszolhattam volna I believe in Romeo - mondta és nesztelen léptekkel elindult abba az irányba, ahonnan én jöttem. Az álom további részében róttam a lépcsőket, folyosókat, nehéz ajtókat nyitottam és csuktam anélkül, hogy egy lélekkel is találkoztam volna és anélkül, hogy az énekszó forrásához közelebb jutottam volna. Képtelen voltam tájékozódni, a félhomályban minden egyformának tűnt, hiába próbáltam rátalálni a kivezető útra, minduntalan visszajutottam ahonnan elindultam. És amikor már sokadszorra nyitottam ki ugyanazt az ajtót, és léptem ki-be rajta, most valahogy mégis egy hosszú hófehér, havas folyosó volt mögötte, ami fölött a szabad ég. Elindultam rajta és perceken belül a kolostor falain kívül találtam magam. Az ajtó, ami becsukódott mögöttem, már nem nyílt ki. Hiába próbáltam kinyitni -nem azért, hogy visszamenjek- csak azért, hogy egy pillantást még vessek az udvarra és halljam még egyszer az énekszót, ami azonnal elhallgatott, ahogy az ajtó bezárult mögöttem, de már nem engedelmeskedett a nyitásnak. A kolostor falain kívül hó sem volt. Síneket láttam magam előtt, a síneket kerítések választották el egymástól, amik fölött lépcsők íveltek át. A síneken túl emberek jöttek-mentek, de visszagondolva nem állomás jellegű nyüzsgés volt ez, hanem valami más. Ahogy átértem a síneken, megpillantottam egy deszkaépületet, magas deszkakerítéssel, aminek irányába tartott egy férfi határozott léptekkel. Arra vettem az utam én is. A férfi mielőtt belépett volna a deszkakerítés, deszkaajtaján megállt, de nem fordult meg, és amikor néhány lépés távolságba értem, arccal a deszkakerítésnek megszólalt. Honnan tudnám? Ha magad sem tudod, akkor én honnan tudnám? - majd lenyomta a kilincset és eltűnt a magas deszkakerítés mögött. Megfordultam...

És ekkor megszólalt az a kibaszott rádió, amit elalvás előtt ébresztőre kapcsoltam. 00:00 volt a kijelzőjén, amit elsőre nem értettem. Aztán rájöttem, hogy tegnap, amikor minden csatit kihúztam az elosztóból -többek között ezt is- az órája lenullázódott. Igen ám, de este csak az óráját állítottam be, az ébresztés időpontját elfelejtettem. Ő pedig tette a dolgát, ébresztett. 00:00-kor. Ez vetett véget az álmomnak. Ha ez nincs, vajon mi következett volna még?