"Heves megyében, a 21-es főútvonalon a jégpályává vált útról, Apc határában egy állatszállító, pótkocsis kamion borult az árokba.
A Karancsságból induló és Debrecenbe tartó gépjármű mintegy száz darab vágósertést szállított. A rendőrség szerint az állatok jól vannak, egy másik jármű szállította őket tovább - a vágóhídra."
...no comment
17-én kaptam egy emilt A-tól. Szörnyű érzés volt megnyitni, de még szörnyűbb volt az előugró ablak, mely jelezte, hogy a feladó visszaigazolást kér...
Három napja nem néztem meg az emiljeim. Ma megtettem és a telefosott postaládámban az egyik üzenet mellbe vágott. Csak ültem és újra, meg újra elolvastam az egymondatos értesítést arról, hogy A 18-án éjjel meghalt. Ma volt a temetése. Én nem járok temetésre. Senkiére nem megyek. Elvből. Nem érdekel, ki mit mond, vagy gondol, nem és kész. A beteg volt. Tudtam. Elfogadni nem. Nem engedem a tudatomnak, hogy elfogadja az elfogadhatatlant. Pedig kéne. Talán nem viselne meg ennyire, ha a elmenő hiányával folyamatosan barátkoznék. A '92 óta része az életemnek. Ő sokkal több volt, mint egy barát és soha nem volt több, mint egy barát. Azon gondolkodtam, hogyha sztorizós temetése lett volna, én biztosan azt elevenítettem volna fel -gondolom nem kis megbotránkozást kiváltva-, hogy egykor azt mondta, addig nem fog meghalni, amíg meg nem dug, mire én azt feleltem, hogy akkor örökké fog élni. Én betartottam, ő nem. Meghalt anélkül, hogy dugtunk volna.
Miért öltöznek az emberek feketébe, ha meghal valakijük? Mert gyászolnak, mondják. Na persze, ha a szívükben gyászolnak, azt nem látja senki...
Szeretnék elbújni, ahogy a sérült állat teszi és addig elő sem jönni, amíg fáj. Vajon előjönnék-e valaha?
A-nak nem volt egy ép porcikája. A zuhanás után sem hagyott fel a repüléssel. Megszállottja volt a felhőknek, azt mondta, ott érzi magát igazán szabadnak. Mindig hívott, menjek vele repülni. Ez sem jött össze, valahogy mindig közbejött valami. 18-án éjjel A elrepült a leghosszabb útjára.
A-val csináltam meg (talán '95-ben?), hogy feladtam egy hirdetést, amiben kértem az embereket, hogy küldjenek képeslapot A születésnapjára. Az ország minden részéből érkeztek vadidegen emberektől üdvözletek, jókívánságok. Persze nekem mesélte el először, hogy fogalma nincs, de már utálja a postás, mert már egy hete, naponta annyi küldeményt kézbesít az ő címére, mint előtte az egész ráeső résznek összesen. Én meg nagy komolyan hallgattam, amíg ki nem tört belőlem a röhögés. Következő évben meg is kérdezte, hogy most milyen faszságot találtam ki a szülinapjára.
Őrült egy pasas volt. Egyszer összefutottunk az Árpád előtt. Röviden örültünk egymásnak, majd a kezembe nyomta kutyája pórázát, hogy addig vigyázzak a blökire míg ő feladja a lottóját -ami persze hétről hétre a tuti ötös volt-, aztán én majd két órát szobroztam, pórázzal a kezemben, mire megjelent. Én persze már sík ideg voltam, de csak elröhögtem magam, amikor arra a kérdésre, hogy eddig tartott egy szaros lottót feladni, nemes egyszerűséggel azt válaszolta, hogy dehogy, az megvolt 1 perc alatt, csak összefutott xy-nal és beültek egy sörre és eldumálták az időt, majd lehajolt a kutyájához, és sajnálkozva bocsánatot kért tőle, hogy ilyen sokáig elmaradt.
A-nak nagyon kék szemei voltak, de ez csak megismerkedésünk után évekkel tűnt fel. Majd évről évre kékebbnek láttam...
Állandóan dohányzott. Szerintem csak akkor nem cigarettázott, ha aludt. Ott is rágyújtott, ahol egyébként nem lehetett. Megkérdezte, kérek-e cigit, mire én mondtam, hogy itt nem lehet dohányozni. Leszarom - volt a válasz és már rá is gyújtott. Eközben felmértem a terepet és meggyőződtem, hogy sehol egy hamutartó, amire fel is hívtam a figyelmét. Már hogyne lenne - válaszolta és kört formált a hüvelyk- és mutatóujjából és elegánsan belepöccentette a hamut, ami természetesen a földön landolt. Olyan elegánsan csinálta meg a legnagyobb bunkóságokat, hogy nem lehetett rá haragudni érte.
Most ülök, folynak a könnyeim, de nem őt siratom. Ő már szabadon száll, ahogy mindig is szeretett. Magam siratom, azt a fájdalmat, amit érzek. Azt a fájdalmat, amit a távozása okozott, amivel ismét kitéptek egy darabot a szívemből.
Reméltem, hogy idén a november 61 napos lesz. Valamint azt is, hogy eme változásból következőleg, elmarad a karácsony. Nem így történt, feltartóztathatatlanul beköszöntött december, ami vonja maga után karácsonyt.
...december, január, február - csak ezekben már sem Charlize Theron, sem Keanu Reeves nem játszik. Én próbálkozom a szereppel...
Ez a post hosszú lesz, mert nincs időm rövidet írni. Jól van, O.K., O.K., nem kell sikoltozni, nem az én szövegem, Lauritól vettem kölcsön. Biztosan megbocsátja!
Szóval, ma reggel különös dolog történt velem. Bekapcsolt a telefonom és a kijelzőjén villogott a GÁLYA felirat. Ugye nem kell magyaráznom, hogy ez mit jelent! Felkeltem és akkora szúrást éreztem, amitől összeestem. Az első gondolatom az volt, hogy valaki megmártotta bennem a kését. Na nem mintha lenne összehasonlítási alapom, mert eddig csupán nullaszor szúrtak le, de azt hiszem, ha megtették volna már, az pont ilyen érzés lehet. Próbáltam betájolni, hol érhetett a szúrás. Persze, hogy a szobában, de jelen esetben testtájékra gondoltam. Érdekes, hogy elsőként nem az jutott eszembe, hogy vajon MIÉRT szúrtak le! Az idő, mintha lelassult volna, és a fájdalom ellenére eljátszottam a gondolattal, hogy ki az a hülye, aki pont engem választott ebbéli tevékenységére.
Lassan felismertem, hogy a fájdalom nem hátulról érkezik, hanem elölről, kifejezetten hastájékról. Hasba szúrtak. Kezdett szimpatikussá válni a szúró. Van stílusa. Nem orvul hátulról tette, egyenesen szemből. Vajon, aki leszúr valakit, előtte eldönti, hogy hasra, gyomorra, szívre, netán nyakra irányítja a kést, vagy egyszerűen, ahogy adódik. És az adott pillanatban melyik érzés erősebb benne, hogy mozgásképtelenné tegyen, vagy hogy fájdalmat okozzon? Esetleg az, hogy akkora fájdalmat okozzon, ami mozgásképtelenné tesz? Csak feküdtem mozdulatlanul, attól rettegve, hogy bármilyen aprócska mozdulat is növeli a fájdalomérzetem. Már a gondolat is elrettentett, hogy megpróbáljak megmozdulni, kiderítve, hogy növekszik-e a fájdalom. Na persze, Bruce Willisnek nem okozna problémát, hiszen ő kezét a szúrt sebre szorítva, ujjai közt intenzíven szivárgó vérrel is képes kilométereket futni. Esetemben a legnagyobb probléma, hogy szúrt seb hiányában sem vagyok képes 500 méternél nagyobb távot lefutni egyhuzamban, mert beáll a fulladásos halál. Akkor miért próbálkoznék leszúrt állapotban? Ó, igen, vajon miért futnak egyesek a sivatagban úgy, hogy a cipőjükbe került homokszemek egy idő után a talpukról csiszolóvászonként távolítják el a bőrt, ami után csak a nyers hús marad és vele a fájdalom, ami mindvégig elkíséri a célba jutásig, vagy amíg fel nem adja. Annyi őrült ember van, őrült ötletekkel, csak idő kérdése és megrendezik a szúrt hasi sebbel futóversenyt. Bármily' csábító is, én biztosan nem indulok. Egyrészt, mert lehet, hogy addigra életben sem leszek, másrészről a már fentebb említett okok miatt.
Egészen elkalandoztam a földön fekvő, hastájékon szúró fájdalmat érző esetemtől. Pedig még a vérveszteség problémakörét körül sem jártam. A fájdalom erősödésétől való félelmem abban is megakadályozott, hogy meggyőződjek a vérzés intenzitásáról. Nem tudtam, hogy lassan szivárgó vérzésről van-e szó, amit lassan elnyel a szőnyeg, hogy a szálakban, a csomózás tövénél megtapadva és onnan soha el nem távolíthatóan örök emléket állítsanak az én 0 Rh+-os véremnek, vagy olyan filmbéli látványos vérzésről, ahol a helyszíneléskor azt hihetnénk, hogy minimum három marhát véreztettek ki az adott helyiségben. Mert lássuk be, hiába a XXI. század fergeteges tisztítószer találmányai, vér- és vörösborfoltra egyetlen megoldás létezik, történetesen ráhúzni valami bútordarabot. Remek elgondolás a padlóváza, fotel, dohányzóasztal, állólámpa és egyéb könnyen mobilizálható lakberendezési tárgy. Természetesen az állólámpa alkalmazásánál vegyük figyelembe a folt elhelyezkedését. Nagyban ronthatja az eredményt, ha történetesen a folt a szoba közepén helyezkedik el. Célszerű ekkor az állólámpa ötletet elvetni, hiszen a benne lévő „villanykörte" 1879. október 21-e óta árammal működik, amit a szoba közepére kell juttatnunk, amiből következik, hogy erős a valószínűsége, hogy a hátralévő időt a vezetékben való bukdácsolással fogjuk tölteni, időnként betakarózva magával a lámpával is, ami rosszabb esetben újabb vérfoltok forrása lehet. De most jut eszembe, magasról teszek rá, hogy ki és miként oldja meg a foltok eltüntetésének problémáját, hiszen megvan nekem a magam baja. Lehet, hogy a vérzés erőssége olyan, hogy már az sem jelentene megoldást, ha a 4 méteres szekrénysort húznám rá a foltra.
Jó így fekve elmélkedni, bár kissé kezd kényelmetlenné válni a kényszertesthelyzet. A francba! Mindig is rettegtem a fájdalomtól és a lassú lefolyású halál gondolatától. Magától a haláltól nem félek, csupán tartok tőle, mint minden ismeretlentől, de jól van ez így. Már 16 éves koromban megbékéltem azzal a gondolattal és elfogadtam, hogy ha van odaát valami, jó, ha nincs, az is. Ebben az életkorban, mindenről határozott, megalapozott véleményem volt, magabiztos voltam attól, hogy halálbiztos voltam minden tettemben és gondolatomban, ennek következtében felelős döntésektől sem riadtam vissza. Nem rettentett, hogy másoknak tanácsokat adjak. Többnyire a következmények is engem igazoltak. Mára ez semmivé foszlott. Most például a fájdalmon kívül semmiben nem vagyok biztos. Valahogy idegenül mozgok a mai világban... én változtam vagy a világ lett kiszámíthatatlanabb. Nem nyerhetsz a világgal szemben, még akkor sem ha jól tudsz fejben integrálni. Ha nem jól, vagy egyáltalán nem megy, eleve vesztésre vagy ítélve. 16 évesen az érzelmeimben is biztos voltam. Pontosan tudtam definiálni, mikor, mit érzek, mert az érzéseim őszinték voltak. „Ha nem lehetsz azzal, akit szeretsz, szeresd azt, akivel vagy" - tanácsolja Matt, Fanette-nek. Milyen egyszerű, ugyanakkor rém bonyolult. Akárcsak az, hogy felálljak végre és a találgatások helyett kiderítsem, hogy mennyire is súlyos a helyzet.
Megmozdítottam a karom, a fájdalom nem erősödött, ami arra késztetett, hogy megpróbálkozzam a felállással. Sikerült. Vérnek semmi nyoma, amiről az ágy szélén ülve bizonyosodtam meg. Senki nem szúrt le senkit, sem orvul, sem stílusosan. Az órára pillantva, megdöbbenve tapasztaltam, hogy kevesebb, mint fél percig feküdtem a földön. Ez alatt a fél perc alatt gondoltam át a feltételezett, szúrt sebért felelős személy motivációit, a vérfolt lehetséges eltüntetésének alternatíváit, a sivatagi futás emberpróbáló körülményeit, valamint körüljártam 16 éves korom magabiztosságát azzal a kétségbeesett bizonytalansággal, ami manapság jellemez.
Honnan tudhatom a valóságról, hogy nem hallucináció-e, mikor a hallucinációim olyan valóságosak?
A hallucináció többnyire nem kellemes, ahogy a valóság sem az.
Megkezdődött a delfin-vadászati szezon Japánban, ahol az elkövetkezendő fél évben várhatóan több ezer tengeri emlőst ölnek majd le.
Az ínyencfalatoknak tekintett tengeri emlősöket előbb összeterelik, majd lándzsával megsebzik, és gyakorta bunkósbottal verik őket agyon.
Néhány nemzetközi állatvédő szörfdeszkán próbálta meg visszaűzni a delfineket a nyílt vizekre. De a halászok megakadályozták akciójukat. A nemzetközi bírálatok ellenére Japánban a most kezdődött fél éves delfin-vadászat ideje alatt - a korábbi adatok alapján - több mint 20 ezer tengeri emlőst mészárolnak le.
A JAPÁNOK, MENJENEK A JÓ KURVA ANYJUKBA! Őket meg kövesse MINDENKI, aki ilyen kegyetlenségre képes! Civilizált ember ilyet nem tesz! Esküszöm, hogy a lemészárolt állatok mindegyike intelligensebb azoknál a halászoknál, akik megölik őket. Sajnos ez a mészárlás, nagyban köszönhető a hülye, buzi turistáknak, akik ahelyett, hogy nézelődnének, valami szellemi táplálékot vennének magukhoz, inkább delfinhúst óhajtanak. Tudományosan kimutatták, hogy a tengerek, óceánok szennyezése miatt, ezeknek az állatoknak a szervezetében (meg persze a többi élőlénynek is) nehézfémek halmozódnak fel, ami nem hogy egészséges, kifejezetten káros az emberi egészségre. Mondanám, hogy ott rohadjon meg mindenki, aki delfinhúsra vágyik, de tudom, hogy ettől még ezek a tüneményes, ártatlan állatok szörnyű halált halnak. 
Na, ilyenkor mélységesen szégyellem, hogy az emberi fajhoz tartozom!
Nem emlékszem, mikor volt utoljára ezen a napon ilyen szép idő. (Persze, most nem arra gondolok, hogy szép időben jobb egy fogadást elveszíteni!) Az utóbbi években ezen a napon vagy esett, vagy fújt a szél, vagy iszonyú hideg volt. Vagy iszonyú hideg szél fújt, miközben esett az eső. Most a gyertyagyújtás is egyemberes feladat volt csak.
Szóval a fogadást meg elveszítettem. A hajam volt a tét, amitől az eredmény következtében kénytelen voltam megválni. Azt hittem fájdalmasabb lesz a közel 90 centis hajam 10 centisre történő redukálása, de meglepően könnyen viseltem a válást. Már a kötődésem sem a régi! A legjobb az volt, hogy akivel fogadtam meglátva az eredményt teljesen ledöbbent és zavartan magyarázkodott, hogy ő nem gondolta komolyan. Én meg igen.
