Ez a post hosszú lesz, mert nincs időm rövidet írni. Jól van, O.K., O.K., nem kell sikoltozni, nem az én szövegem, Lauritól vettem kölcsön. Biztosan megbocsátja!
Szóval, ma reggel különös dolog történt velem. Bekapcsolt a telefonom és a kijelzőjén villogott a GÁLYA felirat. Ugye nem kell magyaráznom, hogy ez mit jelent! Felkeltem és akkora szúrást éreztem, amitől összeestem. Az első gondolatom az volt, hogy valaki megmártotta bennem a kését. Na nem mintha lenne összehasonlítási alapom, mert eddig csupán nullaszor szúrtak le, de azt hiszem, ha megtették volna már, az pont ilyen érzés lehet. Próbáltam betájolni, hol érhetett a szúrás. Persze, hogy a szobában, de jelen esetben testtájékra gondoltam. Érdekes, hogy elsőként nem az jutott eszembe, hogy vajon MIÉRT szúrtak le! Az idő, mintha lelassult volna, és a fájdalom ellenére eljátszottam a gondolattal, hogy ki az a hülye, aki pont engem választott ebbéli tevékenységére.
Lassan felismertem, hogy a fájdalom nem hátulról érkezik, hanem elölről, kifejezetten hastájékról. Hasba szúrtak. Kezdett szimpatikussá válni a szúró. Van stílusa. Nem orvul hátulról tette, egyenesen szemből. Vajon, aki leszúr valakit, előtte eldönti, hogy hasra, gyomorra, szívre, netán nyakra irányítja a kést, vagy egyszerűen, ahogy adódik. És az adott pillanatban melyik érzés erősebb benne, hogy mozgásképtelenné tegyen, vagy hogy fájdalmat okozzon? Esetleg az, hogy akkora fájdalmat okozzon, ami mozgásképtelenné tesz? Csak feküdtem mozdulatlanul, attól rettegve, hogy bármilyen aprócska mozdulat is növeli a fájdalomérzetem. Már a gondolat is elrettentett, hogy megpróbáljak megmozdulni, kiderítve, hogy növekszik-e a fájdalom. Na persze, Bruce Willisnek nem okozna problémát, hiszen ő kezét a szúrt sebre szorítva, ujjai közt intenzíven szivárgó vérrel is képes kilométereket futni. Esetemben a legnagyobb probléma, hogy szúrt seb hiányában sem vagyok képes 500 méternél nagyobb távot lefutni egyhuzamban, mert beáll a fulladásos halál. Akkor miért próbálkoznék leszúrt állapotban? Ó, igen, vajon miért futnak egyesek a sivatagban úgy, hogy a cipőjükbe került homokszemek egy idő után a talpukról csiszolóvászonként távolítják el a bőrt, ami után csak a nyers hús marad és vele a fájdalom, ami mindvégig elkíséri a célba jutásig, vagy amíg fel nem adja. Annyi őrült ember van, őrült ötletekkel, csak idő kérdése és megrendezik a szúrt hasi sebbel futóversenyt. Bármily' csábító is, én biztosan nem indulok. Egyrészt, mert lehet, hogy addigra életben sem leszek, másrészről a már fentebb említett okok miatt.
Egészen elkalandoztam a földön fekvő, hastájékon szúró fájdalmat érző esetemtől. Pedig még a vérveszteség problémakörét körül sem jártam. A fájdalom erősödésétől való félelmem abban is megakadályozott, hogy meggyőződjek a vérzés intenzitásáról. Nem tudtam, hogy lassan szivárgó vérzésről van-e szó, amit lassan elnyel a szőnyeg, hogy a szálakban, a csomózás tövénél megtapadva és onnan soha el nem távolíthatóan örök emléket állítsanak az én 0 Rh⁺-os véremnek, vagy olyan filmbéli látványos vérzésről, ahol a helyszíneléskor azt hihetnénk, hogy minimum három marhát véreztettek ki az adott helyiségben. Mert lássuk be, hiába a XXI. század fergeteges tisztítószer találmányai, vér- és vörösborfoltra egyetlen megoldás létezik, történetesen ráhúzni valami bútordarabot. Remek elgondolás a padlóváza, fotel, dohányzóasztal, állólámpa és egyéb könnyen mobilizálható lakberendezési tárgy. Természetesen az állólámpa alkalmazásánál vegyük figyelembe a folt elhelyezkedését. Nagyban ronthatja az eredményt, ha történetesen a folt a szoba közepén helyezkedik el. Célszerű ekkor az állólámpa ötletet elvetni, hiszen a benne lévő „villanykörte" 1879. október 21-e óta árammal működik, amit a szoba közepére kell juttatnunk, amiből következik, hogy erős a valószínűsége, hogy a hátralévő időt a vezetékben való bukdácsolással fogjuk tölteni, időnként betakarózva magával a lámpával is, ami rosszabb esetben újabb vérfoltok forrása lehet. De most jut eszembe, magasról teszek rá, hogy ki és miként oldja meg a foltok eltüntetésének problémáját, hiszen megvan nekem a magam baja. Lehet, hogy a vérzés erőssége olyan, hogy már az sem jelentene megoldást, ha a 4 méteres szekrénysort húznám rá a foltra.
Jó így fekve elmélkedni, bár kissé kezd kényelmetlenné válni a kényszertesthelyzet. A francba! Mindig is rettegtem a fájdalomtól és a lassú lefolyású halál gondolatától. Magától a haláltól nem félek, csupán tartok tőle, mint minden ismeretlentől, de jól van ez így. Már 16 éves koromban megbékéltem azzal a gondolattal és elfogadtam, hogy ha van odaát valami, jó, ha nincs, az is. Ebben az életkorban, mindenről határozott, megalapozott véleményem volt, magabiztos voltam attól, hogy halálbiztos voltam minden tettemben és gondolatomban, ennek következtében felelős döntésektől sem riadtam vissza. Nem rettentett, hogy másoknak tanácsokat adjak. Többnyire a következmények is engem igazoltak. Mára ez semmivé foszlott. Most például a fájdalmon kívül semmiben nem vagyok biztos. Valahogy idegenül mozgok a mai világban... én változtam vagy a világ lett kiszámíthatatlanabb. Nem nyerhetsz a világgal szemben, még akkor sem ha jól tudsz fejben integrálni. Ha nem jól, vagy egyáltalán nem megy, eleve vesztésre vagy ítélve. 16 évesen az érzelmeimben is biztos voltam. Pontosan tudtam definiálni, mikor, mit érzek, mert az érzéseim őszinték voltak. „Ha nem lehetsz azzal, akit szeretsz, szeresd azt, akivel vagy" - tanácsolja Matt, Fanette-nek. Milyen egyszerű, ugyanakkor rém bonyolult. Akárcsak az, hogy felálljak végre és a találgatások helyett kiderítsem, hogy mennyire is súlyos a helyzet.
Megmozdítottam a karom, a fájdalom nem erősödött, ami arra késztetett, hogy megpróbálkozzam a felállással. Sikerült. Vérnek semmi nyoma, amiről az ágy szélén ülve bizonyosodtam meg. Senki nem szúrt le senkit, sem orvul, sem stílusosan. Az órára pillantva, megdöbbenve tapasztaltam, hogy kevesebb, mint fél percig feküdtem a földön. Ez alatt a fél perc alatt gondoltam át a feltételezett, szúrt sebért felelős személy motivációit, a vérfolt lehetséges eltüntetésének alternatíváit, a sivatagi futás emberpróbáló körülményeit, valamint körüljártam 16 éves korom magabiztosságát azzal a kétségbeesett bizonytalansággal, ami manapság jellemez.