FourSeasons

Három napja nem néztem meg az emiljeim. Ma megtettem és a telefosott postaládámban az egyik üzenet mellbe vágott. Csak ültem és újra, meg újra elolvastam az egymondatos értesítést arról, hogy A 18-án éjjel meghalt. Ma volt a temetése. Én nem járok temetésre. Senkiére nem megyek. Elvből. Nem érdekel, ki mit mond, vagy gondol, nem és kész. A beteg volt. Tudtam. Elfogadni nem. Nem engedem a tudatomnak, hogy elfogadja az elfogadhatatlant. Pedig kéne. Talán nem viselne meg ennyire, ha a elmenő hiányával folyamatosan barátkoznék. A '92 óta része az életemnek. Ő sokkal több volt, mint egy barát és soha nem volt több, mint egy barát. Azon gondolkodtam, hogyha sztorizós temetése lett volna, én biztosan azt elevenítettem volna fel -gondolom nem kis megbotránkozást kiváltva-, hogy egykor azt mondta, addig nem fog meghalni, amíg meg nem dug, mire én azt feleltem, hogy akkor örökké fog élni. Én betartottam, ő nem. Meghalt anélkül, hogy dugtunk volna.
Miért öltöznek az emberek feketébe, ha meghal valakijük? Mert gyászolnak, mondják. Na persze, ha a szívükben gyászolnak, azt nem látja senki...
Szeretnék elbújni, ahogy a sérült állat teszi és addig elő sem jönni, amíg fáj. Vajon előjönnék-e valaha?
A-nak nem volt egy ép porcikája. A zuhanás után sem hagyott fel a repüléssel. Megszállottja volt a felhőknek, azt mondta, ott érzi magát igazán szabadnak. Mindig hívott, menjek vele repülni. Ez sem jött össze, valahogy mindig közbejött valami. 18-án éjjel A elrepült a leghosszabb útjára.
A-val csináltam meg (talán '95-ben?), hogy feladtam egy hirdetést, amiben kértem az embereket, hogy küldjenek képeslapot A születésnapjára. Az ország minden részéből érkeztek vadidegen emberektől üdvözletek, jókívánságok. Persze nekem mesélte el először, hogy fogalma nincs, de már utálja a postás, mert már egy hete, naponta annyi küldeményt kézbesít az ő címére, mint előtte az egész ráeső résznek összesen. Én meg nagy komolyan hallgattam, amíg ki nem tört belőlem a röhögés. Következő évben meg is kérdezte, hogy most milyen faszságot találtam ki a szülinapjára.
Őrült egy pasas volt. Egyszer összefutottunk az Árpád előtt. Röviden örültünk egymásnak, majd a kezembe nyomta kutyája pórázát, hogy addig vigyázzak a blökire míg ő feladja a lottóját -ami persze hétről hétre a tuti ötös volt-, aztán én majd két órát szobroztam, pórázzal a kezemben, mire megjelent. Én persze már sík ideg voltam, de csak elröhögtem magam, amikor arra a kérdésre, hogy eddig tartott egy szaros lottót feladni, nemes egyszerűséggel azt válaszolta, hogy dehogy, az megvolt 1 perc alatt, csak összefutott xy-nal és beültek egy sörre és eldumálták az időt, majd lehajolt a kutyájához, és sajnálkozva bocsánatot kért tőle, hogy ilyen sokáig elmaradt.
A-nak nagyon kék szemei voltak, de ez csak megismerkedésünk után évekkel tűnt fel. Majd évről évre kékebbnek láttam...
Állandóan dohányzott. Szerintem csak akkor nem cigarettázott, ha aludt. Ott is rágyújtott, ahol egyébként nem lehetett. Megkérdezte, kérek-e cigit, mire én mondtam, hogy itt nem lehet dohányozni. Leszarom - volt a válasz és már rá is gyújtott. Eközben felmértem a terepet és meggyőződtem, hogy sehol egy hamutartó, amire fel is hívtam a figyelmét. Már hogyne lenne - válaszolta és kört formált a hüvelyk- és mutatóujjából és elegánsan belepöccentette a hamut, ami természetesen a földön landolt. Olyan elegánsan csinálta meg a legnagyobb bunkóságokat, hogy nem lehetett rá haragudni érte.
Most ülök, folynak a könnyeim, de nem őt siratom. Ő már szabadon száll, ahogy mindig is szeretett. Magam siratom, azt a fájdalmat, amit érzek. Azt a fájdalmat, amit a távozása okozott, amivel ismét kitéptek egy darabot a szívemből.