Amikor Gesztenye megkérdezte, hogy megyek-e vele őszbenjárni, csak megvontam a vállam, mert nem tudtam, hogy én tudok-e olyat. Erre kézen fogott és elindultunk. Azt mondta, tud egy tuti helyet, ahol garantáltan több ősz van, mint bárhol máshol és ott kell begyakorolni, hogy évről évre jobban menjen. Hogy lehet valahol több ősz? - elmélkedtem, miközben baktattunk a hegyről lefelé, magunk mögött hagyva a szoba melegét... és mást is, valamit, ami akkor valamiért szomorúvá tett.

Nem szerettem, ha fogják a kezem. Óvodás koromban volt egy fiú, akinek valamilyen bőrbetegsége volt, ettől a kezén a bőr megvastagodott, ráncos és száraz volt. Undorodtam az érintésétől, amit persze az óvó néni baromira nem tolerált és gondosan ügyelt, hogy a kollektív séták alkalmával, ezzel a fiúval alkossak egy párt, és kötelezően fogva egymás kezét sétálgassunk. Természetesen minden alkalmat megragadtam, hogy kiszabadítsam a kezem az övéből.

Gesztenye keze volt az első, akinek érintését elviseltem, mi több nem éreztem azt a görcsös késztetést, hogy kihúzzam a kezem a kezéből. Szerettem a kezében - jó kezekben lenni.

Nem is figyeltem merre megyünk, mert tudtam, egyedül soha nem akarok őszbenjárni, tehát elég, ha Gesztenye tudja az utat. Éppen egy buszmegállóhoz értünk, amikor beállt a 91-es. Az ajtó kinyílt, a vezető kérdő tekintetére, némán megráztam a fejem, - elvégre csak nem mehetünk busszal őszbenjárni - mire az ajtók becsukódtak, mi meg hagytuk, hadd menjen. Elkezdtem dúdolni, mert nem jutott eszembe az első két sor, majd -Если б знали вы, как мне дороги Подмосковные вечера. Gesztenye meg is kérdezte, hogy jutott ez eszembe. De magam sem tudtam.

Időnként úgy ugrattuk egymást, hogy a legváratlanabb pillanatban feltettünk egymásnak, a hogy van oroszul a ...... természetesen a legalapvetőbb szavakra kérdeztünk, mint ajtó, ablak, tél - és persze jókat derültünk, hogy 8 év orosznyelv-tanulás után sem ugranak be azonnal, ezeknek a szavaknak a megfelelői.

Átmentünk a túloldalra, egyenesen a Világifjúsága parknak tartottunk. Platánok, nyírek, gesztenyék... már a park közepén jártunk, amikor Gesztenye megállt és megkérdezte:

-         Na milyen?

-         Mi milyen? - kérdeztem vissza értetlenül.

-         Hát őszbenjárni - válaszolta és vigyorogva lenézett maga elé. Követtem a tekintetét, és akkor láttam meg, hogy bokáig állunk a platánok, nyírek, gesztenyék sárgán, barnán, rőt vörösen pompázó halott leveleiben.

Akkor este egy órán át bokáig őszbenjártunk, majd hazamentünk a tavaszba.