FourSeasons

Valaki megkérdezte, hány fontos pasi volt az életemben, hát leltárt készítettem, függetlenül attól, hogy azt elfeledtük tisztázni, hogy mi is az, hogy fontos. Fontosnak értékeltem, aki így vagy úgy, fel- vagy leírta magát nálam.

Például fontos-e az ovis pasim? Nos, határozottan állíthatom, hogy igen. Levente iránt éreztem először másként, mint a velem egykorú fiúkkal. Amíg nem tudatosodott bennem a szerelem szó jelentése, addig magát az érzést is a Levente szóval illettem. Levente rövid ideig volt társam az oviban, áldozatul esett a fluktuációnak, magamra hagyva a levente-érzésemmel. Az érzést kihevertem, és csak remélhetem, hogy Levente is emlékszik még rám.

Az általános iskola első hat éve szerelemmentesen telt, majd az utolsó két évre egyetlen viszonzatlan szerelem nyomta rá bélyegét. Hogy mennyire nem lehet az érzelmeket irányítani, abból is jól látszik, hogy nem másba, mint a biosz tanárba szerettem bele. A 10 év korkülönbségen kívül a tanári asztal is útját állta szerelmünknek. Ha jobban belegondolok egy tanári asztal nem egy leküzdhetetlen akadály, ugyanakkor mégis. Én nem tudtam a túloldalára kerülni, ő meg nem akart, vagy félt akarni. Évekkel később az élet úgy hozta, hogy volt lehetőségem megtapasztalni, hogy milyen is az asztal azon oldalán, abban a minőségben állni, de szerencsére akkor már nem lobbantam szerelemre a túloldalon ülők egyikével kapcsolatban sem. Érdekes, az élet ugyanazt a jelenetet használta, csak a szereplők változtak. BG ekkor már kőkemény alkoholistaként élte életét -néhány év múlva üveggel a kezében részegen meg is halt-, én átvettem az asztalnál a szerepét, akire 10 évvel fiatalabb tekintetek néztek vissza és közülük egy, biztosan tudom, ugyanazt az érzést élte meg, mint egykor én. A helyzet komikuma, hogy ez segített megértetnem a viszonzatlanság legalább egyik okát.

VGY nem a szerelem folytán játszott fontos szerepet az életemben, hanem azon egyszerű oknál fogva, hogy ő volt az, akivel először csókolóztam. Miatta hittem azt, hogy ezt csak nagyon nyálasan lehet csinálni, és MA kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mennyire lehet élvezni ezt a műveletet, de róla később.

PA -istenem, már ő sem él-, akivel a barátságból szerelem, szerelemből barátság játékot játszottuk más-más időben, ami miatt soha nem egyszerre voltunk szerelmesek egymásba. Nem történt más, csak időnként veszettül vágytunk a másikra, aki akkor éppen nem.

SzT(1) igazi kamaszkori szerelmem volt. Az első pasi volt az életemben, akiért könnyet ejtettem. Talán nem is belé voltam szerelmes, hanem abba a férfiképbe, akit ő képviselt. Még most is fel tudom idézni a mozdulatait. Ő már nem futó kalandot keresett és hiába bizonygattam, hogy énseménsem, nem győzte meg a 17 évem.

MA-val való rövid kapcsolatomnak a nyár vetett véget -úgy tudom, későbbi feleségének ez a nyár hozta meg a szerelmet- mert lássuk be köztünk ez a szerelem gyengébb volt annál, mint hogy legyőzte volna a néhány kilométeres távolságot. Viszont MA-nak köszönhetem, hogy a csókolózás művészetét profi módon kitanultam. Ha már akkor megrendezik a maratoni csókversenyt, biztosan nyerünk, mert szinte megállás nélkül gyakoroltunk.

SzT(2) nyerte meg a szűzoltó szerepét, aki csapnivalóan rossz volt, még akkor is, ha nem volt összehasonlítási alapom. Egyszerűen éreztem, hogy ezt jobban is lehet, mi több kell is csinálni. Csak egy éjszakára volt övé a szerep. Úgy tettünk, mint egy útkereszteződésben karambolozó két ismeretlen autós, hiszen abban sincs semmi öröm, a körülmények és felelősség tisztázása után igyekeznek mihamarabb továbbhajtani.

FT-vel a pusztavacsi pálinkák sodortak egymás karjaiba. A pusztavacsi pálinkák már csak ilyenek... 4 napos hálózsákos szerelem az éjszakai filmvetítés, a délutáni koncert és a Kosztolányihoz köze sincs hajnali részegség alatt. Szerelem, aminek nem volt előzménye, és szerencsére nem lett következménye.

ES volt a leghosszabb kapcsolatom a maga nyolc évével, amiből -utólag visszagondolva- 7 és fél év agóniaként értékelhető. Akkor mégis miért? Annyira akartam már ekkor a szerelmet, hogy beleszerettem a gondolatába. Meg akartam végre állapodni. 23 éves voltam, ő 38, sokat utazott, kényelmes volt számára, hogy nem üres lakás fogadta. A kezdeti figyelem, kedvesség lassanként megkopott, a hosszú, gyengéd együttlétek két út közötti gyors numerákká változtak. Az ő regnálásához köthető életem legmegalázóbb helyzete is. Reggel megbeszéltük, hogy ötre értem jön a nincs jelentősége helyre, és végre együtt töltjük az estét. 30 perces várakozás után felhívtam és valamiért, meg sem lepődtem (ekkor már nem), hogy elfelejtette. Ráadásul közölte, hogy éppen egy tárgyalás közepette van, így nem tud értem jönni, de ne aggódjak, már küldi is az egyik kollégáját, és mire megkérdezhettem volna, hogy mégis kit, addigra letette a telefont. Gondoltam, sebaj, csak olyan jöhet értem, akit ismerek, aki ismer, hiszen csak nem fog táblával, rajta a nevemmel a járókelők között jönni-menni, várni, hogy jelentkezzek, én vagyok a megbízatás tárgya. Ezzel a gondolattal sétálgattam le és föl várva, hogy megérkezzen az ismerős. Egyszer csak megállt mellettem egy fekete Porsche. Az első gondolatom az volt, hogy csak fontos lehetek ES-nek, ha a kocsiját, mit kocsiját a PORSCHE-ját is hajlandó mindenki más avatatlan kezébe adni, hogy eljussak hozzá. (Nem is értem miért nem a porscéját dugogatta helyettem.) Szóval ebből a fekete Porscheból kiszólt egy ismeretlen pasas, hogy „Mennyi?". Értetlenül bámultam, majd visszakérdeztem, hogy „Mi mennyi?" Erre a pasas, „Mennyi egy óra?". Ismét értetlenül bámultam -ez megy nekem zsigerből- mire a pasas „Menj a francba!" megjegyzéssel, padlógázzal elfüstölt. Álltam és még mindig értetlenül bámultam utána. Aztán villámcsapásként ért a felismerés, hogy Jesszus, ez engem kurvának nézett. Gyula, -az értem küldött kolléga, akit valóban ismertem és ismert- nem is tudta mire vélni feltűnő halhatásom. Aznap este szeretkezéskor hárman voltunk: ES, én, és a pasi, aki kurvának nézett, de ezt csak én tudtam. 1994. november 10-én ES telefonon szakított velem 8 év után. Azért emlékszem ennyire pontosan, mert előtte kaptam a telefont, hogy Apa meghalt.

A szakítás, csak annyiban viselt meg, hogy telefonon tette meg. Valószínű, hogy ha ő nem, én tettem volna meg (nem telefonon!), mert már semmi nem kötött hozzá. Egy megszokásból fenntartott kapcsolatnak, mi értelme?

„...Szerelmet nem merít ki hét vagy óra, ítéletnapig szilárdan kitart. Ha tévedek, s én is hűtlen leszek, sose írtam és szív sose szeretett." Ezzel az SMS-sel vette kezdetét a Gesztenye-szerelem. Rátaláltam benne lelkem másik felére, annyira különleges volt ez a kapcsolat, hogy bizton állíthatom Gesztenye életem legfontosabb pasija volt és halálomig az is marad. Egy ilyen kapcsolatról nem lehet írni, ezt meg kell élni. Nincs kimondott vagy leírt szó, ami ne értékelné alá kettőnk kapcsolatát. Savként, de fájdalommentesen maródtunk egymás lelkébe. Ketten tökéletes egészet formáltunk.

Végül még TL-tartozik a leltárhoz, akiről kiderült, hogy 40 évesen érzelmileg nem üti meg egy 5 éves gyerek szintjét.

Zárom ezt a postot stílusosan, „Akárhogy lesz, immár kész a leltár. Éltem - és ebbe más is belehalt már."