Szóval én nem járok effélékre. Sem ált.isisre, sem gimisre. A miért talán nem annyira érdekes, mint inkább fájó. Először is, mert hiába az egykori barátságok, hiába az együtt töltött évek közös bulijai, balhéi, ennyi év eltelte után sikersztorit várnak. De ha az nincs, legalább egy férjet tudj felmutatni, meg 2 gyereket. Na jó eggyel is beérik, de férj legyen ám. Akkor van gáz, totál gáz, ha se gyereket, se férjet nem tudsz letenni az asztalra, de még egy nyomorult válás sem szerepel a múltadban. Elmondod, hogy tanultál ezt meg azt, voltál ez meg az, ez csak arra elég, hogy meggyőzd őket, hogy a „leprád" nem fertőző.
Szar állni az elkerekedett, kérdő tekintetek kereszttüzében, és birkózni azzal az érzéssel, ami dúl benned annak kapcsán, hogy görcsösen magyarázkodni próbálsz annak ellenére, hogy minden zsigered tiltakozik. Mert miért is kellene magyarázkodnod?
A tekintetekben ott van a kimondatlan kérdés: ha nincs gyereked, férjed, világraszóló karriered, akkor mi a faszt csináltál ennyi éven át?
És akkor kell minden erőmet összeszedni, hogy ne mondjam ki, amit gondolok, pedig szívesen a képükbe vágnám, hogy - Mit bazdmeg, ültem évekig egy szobában, ami minden berendezést nélkülözött, szemben a bejárati ajtóval, törökülésben és az töltötte ki a napjaim, hogy a felsőtestem előre-hátra billegtettem, így ösztönözve a letompult agyam, hogy feldolgozza üveges tekintetemen keresztül behatoló adást. De nem mondok semmit, mert nem akarom, hogy meginogjon a hitük, hogy nem fertőz a leprám.
És ha még szerencsém van, jelen van szeretett ofőm, aki puszta jóakaratból megfejeli a leprám egy kis sklerosis multiplexszel azáltal, hogy könnyeit nyelve megjegyzi, hogy amilyen tehetséges voltam ő nagy karriert jósolt nekem.
Hú baszki, de sajnálom, hogy nem növelhetem azon tanítványaid számát, akiről büszkén számolhatsz be, hogy milyen sokra vitték ebben a kurva életben.
És ekkor már akár az ablakon keresztül is nézhetném a saját oszt.talimat, mert egyszerűen nem létezem, s ha nem létezem, nem is lehetek jelen. Már a múltnak sem képezem részét, de az is hiába lenne, mert szó nincs múltidézésről, a régi (még emlékszem) sérelmeket elnyomja a most frissen kapott, és nem izgat már más, mint a páleszes üveg, az egyetlen, akire ebben a helyzetben számíthatok.
Ülök és iszom, miközben a kamerám akksija fullra töltve, szűz kazetta behelyezve, amin már biztos, hogy egy percnyi felvétel sem lesz látható, mert eddig nem volt miért bekapcsolni, most meg már túl részeg vagyok ahhoz, hogy kézbe vegyem.
Nézem az arcokat, azokat az arcokat, akik egykoron olyan ismerősnek tűntek, de mostanra nem tudom, kik ők.