Egérszart találtam a párizsimban.

Bölcsődei, óvodai évekkel a hátam mögött, hogy az iskolai menzákról már ne is beszéljek, igazán nem mondhatom, hogy finnyás lennék. Élénken él az emlékezetemben, amikor fogadásokat kötöttünk, hogy az éppen elénk rakott paradicsomlevesnek vajon benzin, vagy gázolaj íze van, vagy amikor a tojásos nokedlihez kapott saláta evésekor ropogott a homok a fogunk alatt, sőt azt is rezzenéstelen arccal vettük tudomásul, ha egy meztelen csiga nyugalmát háborgattuk meg azzal, hogy széthajtottuk a saláta leveleit. Azon is csak röhögtünk, amikor Ancsa nénit (gimiben volt szakácsné) megkérdeztük, hogy mitől „habos" a levesünk, mire ő közölte, hogy némi ultra borult a kondérba, de azonnal hozzátette, hogy együk meg nyugodtan, nem lesz tőle semmi bajunk. Hittünk neki... tényleg nem lett semmi bajunk az egy napos fosolást leszámítva.

Drága jó Ancsa néni nagyon adott ám a higiéniára! Miközben osztotta a kaját és észrevette, hogy valami lecsöppent kaja szennyezte be „patyolattiszta" mozaik borítású konyháját, hát azonnal kapta a sarokba lökött, félig már oszlásnak indult felmosórongyát és már törölte is fel a követ, majd visszahajította a rongyot a sarokba és ugyanazon kezével, amiben imént még azt a gusztustalan rongyot fogta, baszarintotta rá a tányérunkra a rántott húsunk. Ha a hivatalos étkezdei nyitva tartáson kívül, sikerült belógnunk a kajáldába és abrakért könyörögtünk, Ancsa néni, csak úgy volt hajlandó kiszolgálni minket, ha előadtuk neki kedvenc musicaljéből a Hello, Dolly, Well Hello, Dolly, It's so nice to have you back where you belong You're looking swell, Dolly, We can tell, Dolly, You're still glowin', you're still crowin' You're still goin' strong. We feel the room swayin' For the band's playin' One of your old fav'rite songs from 'way back when, so... részletet. Néhány ilyen eset után már jelszóvá vált a „Na, megyünk fellépni?" szöveg. Amikor nagyon éhesek voltunk, még a Nabucco Szabadság-kórusát is hajlandóak lettünk volna előadni, de szerencsére Ancsa néninek, "csak" a Hello, Dolly kellett.

Emlékszem egyszer annyira későn tudtunk csak kajálni menni, hogy rajtunk kívül már mindenki más evett. Nem is örült nekünk Ancsa néni, ami megmutatkozott abban, hogy nem volt hajlandó miattunk tányért koszolni, így a mittomén milyen űrtartalmú kondér alján lévő tésztára ráborította a diót és "Nesztek, egyétek!" kijelentéssel határozottan mutatott az edényre. Nem sokáig tétováztunk, ketten megfogtuk az edényt, letettük a legközelebbi asztalra, körülálltuk (ugyanis ülve nem értük volna fel) és kultúrált étkezési szokásainkat feledve, betúrtuk az adagunkat.

Szóval ennek alapján, azt hiszem, joggal kijelenthetem, hogy nem vagyok finnyás, de a mai élmény ezzel a baromfi párizsiban talált egérszarral elgondolkodtatott, hogy vajon a szar kibocsátója is benne van a párizsiban?