FourSeasons

Tegnap hazafelé menet a padon láttam egy megbarnult platánlevelet. Leült az ősz a padra... - gondoltam és anélkül, hogy kérdeztem volna, szabad-e, mellételepedtem. Bámultunk csendben, jelen időben.

Hogy miért éppen most, nem tudom, de az örökké mosolygós, mindig vidám - évek óta halott - Zsufi jutott eszembe. Zsufi, akiről csak halála után tudtam meg, hogy egész életében beteg volt, és egy aprócska falu, névtelen utcájának végén álló szánalmas házban lakott édesanyjával, nyomorúságos körülmények között. Azt hittük, hogy az édesanyjával lakott, pedig valójában a nagymamája volt, de ezt is, mint sok minden mást csak Zsufi halála után jóval később tudtuk meg. Zsufi az édesanyját nem is ismerte. Az apjáról, meg talán senki nem tudott semmit.

Az utcának nem volt neve, a házuknak nem volt száma és Zsufi talán mindig is tudta, hogy neki nincs jövője. A névtelen utca, számozatlan házába a postás soha nem csengetett, mert nem volt miért, soha nem volt mit kézbesítenie. Se felszólítást, se segélyt. Az áramszolgáltatóval, vízművel nem volt dolguk, mert se villany, se víz nem volt a házban. A tanácson igyekeztek őket figyelmen kívül hagyni, hiszen névtelen utca, számozatlan ház... - még baj lehet belőle. Tudtak róluk, de valójában nem léteztek.

Egy alkalommal Zsufit kihívták fizikából felelni és nem tudott semmit. A tanár kérdésére, hogy miért nem tanult, csak hallgatott, erre valamelyikünk bekiabálta, hogy nem kapcsolt villanyt és nem látta a könyvet. Az osztály harsány röhögésbe tört ki, de Zsufi csak mosolygott.

Tudott valamit, amit sokunk nem. Tudott mosolyogni és úgy emlékszem Zsufi mosolya, vidámsága ragadós volt. Nem tudtuk, nem tudtam, hogy ez a mosoly a mának szól, ebben a mosolyban nincs benne, nem lehetett benne a holnap. Zsufi rövid élete egy titkot rejtő mosoly volt.

- Sára néni ezt a gyereket kezeltetni kellene. Írok beutalót - mondta a doktor.

- A városba? - kérdezte Zsufi mamája, abban reménykedve, hogy talán nem kell buszra szállniuk és drága pénzen a városba utazniuk.

- Oda hát! A fővárosba!

- Pestreeee? - és ebben a kérdésben benne volt a reménytelenség, a lemondás és a lehetetlenség is.

Sára néni kérdésére a pecsét halk puffanása, ahogy az aláírt beutaló papírján landolt adta meg a választ. Az orvos némán nyújtotta az öregasszony felé a darab papírt, nem tudván, hogy nemcsak a beutalót pecsételte meg, hanem Zsufi további életét is.

Zsufi nem látszott betegnek. Tényleg nem! Talán, mert mindig mosolygott és akkor még nem tudtuk, hogy a mosoly mögött annyi minden érzés lehet. Akkor még azt hittük, hogy csak vidám mosoly van, de az évek megtanították, hogy ne higgyünk a felfelé görbülő szájnak, mert a hozzátartozó tekintet árulkodik, hogy milyen érzés lapul mögötte.

Próbálom Zsufi tekintetét felidézni, de csak arra a csillogó tekintetre emlékszem, amikor suli után, hazafelé menet a boltban Limot vettünk. Mindannyian, csak Zsufi nem. Ő megvárt minket kint. Felsorakoztunk a kasszánál, s míg álltunk a sorban, várva, hogy egyenként kifizessük a 2,40-es Limót a tekintetem a kint várakozó Zsufira tévedt.

- Ő nem vesz? - böktem az állammal felé.

- Nem. Nincs pénze. - jött a válasz valakitől.

Megrántottam a vállam és visszafordultam menetirányba. Ahogy az előttem álló hátát néztem az érzés nem hagyott nyugodni, majd egy hirtelen mozdulattal a néhány lépésnyire lévő polcnál teremtem és egy újabb csomag pezsgőport vettem le, és tettem a kosárba.

Mire rám került a sor és fizettem, a többiek már a bolt előtti korláton ültek, mint a verebek és a benyálazott ujjukat mártogatták a feltépett ezüstszínű aprócska zacskóba. A többiek mind, csak Zsufi nem. Ő csak állt és mosolyogva figyelte, ahogy a málnaízű édes por egyre vörösebbre festi az ujjukat, ajkukat.

- Nesze, hoztam neked is - nyújtottam felé az imént vásárolt pezsgőporos zacskót.

- Nem kell - válaszolta Zsufi.

Az akkori eszemmel, nem is értem, hogy miért nem vágtam a képibe. Pedig akkor még nem tudtam, hogy egy embertől elvehetnek bármit, megfoszthatják minden jótól, de a büszkesége, ha van, megmarad. Zsufinak mása sem volt, csak a büszkesége és az nem volt megvásárolható, még oly' finom és vidám dologért sem, mint amilyen a Limo.

- Ha nem kell, eldobom, mert nekem sem kell - és már fordultam volna, hogy kidobom a kukába.

- Akkor jó - szólalt meg hirtelen Zsufi - akkor kell.

Pillanatok múlva már kettővel többen voltunk a korláton, röhögve lökdösődtünk a szűkös helyen, miközben visongva mutogattunk a másikra és röhögtünk azon, hogy milyen maszatos. Zsufi hamar elsajátította a Limo helyes fogyasztásának technikáját. Egyszer kellett csak elmondani neki a sorrendet: ujjat megnyálaz, porba belemárt, ujjat lenyal. Zsufi tekintete csillogott. Hát ezt a csillogó tekintetet sikerül felidéznem mindössze. És csak remélhetem, hogy Zsufi is jó szívvel emlékezett rövid élete alatt erre a késő tavaszi boldog délutánra.

Nem is emlékszem, hogy Zsufi valamikor is beteg lett volna. Egyszer aztán nem jött iskolába. Csak annyit mondott valaki, hogy beteg. Nem is kérdeztük, mi baja, azt sem, hogy mikor jön, még azt sem, hogy honnan származik az információ. Zsufinak nem vitte senki a leckét. Senki nem ment a névtelen utca, számozatlan házába, hogy elvigye a beteg Zsufinak a leckét. Talán el sem hittük, hogy beteg, mert mindig mosolygott. Úgy gondoltuk, fekszik az ágyban és mosolyog...

Sára néni a kopott, helyenként foszló viaszosvászonnal letakart konyhaasztalnál ült és a kezében tartott papírt gyűrögette. Hivatalos papír volt, pecsét is volt rajta. Elolvasni nem tudta, mert a doktor krikszkrakszokat írt rája, de azt tudta, hogy az írás azt mondja, hogy menni kőne Budapestre. Sára néni mielőtt letette volna kezéből az iratot, egy tiszta ruhával gondosan letörölte az egyébként is tisztára súrolt viaszosvásznat. Hivatalos papír, pecsét már van rajta, nem köll rá több - gondolta és nagyot sóhajtva finoman maga elé ejtette a súlyos dolgokat jelentő papírlapot. A névtelen utca, számozatlan házába ezzel a papírral még több gond költözött.

- Mi a baj mama? - kérdezte Zsufi a félhomályból.

- Kőne oda egy jó pizsama, olyan mintás, amit a minap láttam a bótba. Hű de finom anyaga vót annak. Meg ezek Pesten, ha kikelnek az ágybó, vesznek magukra köntöst is. Az is köllene oda. Köllene még türülködző is, ez kopott is, foszlik is.

- Dehogyis mama, nem kell nekünk odamenni.

- De a doktor...

- A doktor csak azt mondta, hogy kellene. Nem fáj, mama. Majd, ha fáj, elmegyünk. Addig nem. - mondta Zsufi mosolyogva.

- Ha lenne anyád...

- Van én nekem. Jobb is - vágott Zsufi nagyanyja szavába. Hogy az utóbbi kijelentést mire értette, hogy jobb is, hogy nincs vagy arra-e, hogy Sára néni jobb hozzá, mint a saját szülőanyja, már soha nem derül ki.

Zsufi újra járt iskolába. Talán többen voltak olyanok, akiknek fel sem tűnt, hogy néhány napig távolmaradt. Minden úgy volt, mint rég. Jártuk az iskolát, Zsufi mosolygott. Csak azt nem tudtuk - honnan is tudhattuk volna -, hogy a névtelen utca, számozatlan házába beköltözött valami nyomasztó várakozás, azzal a pecsétes papírral.

Zsufi ugyanolyan távolságtartó volt mindenkivel, mint ahogy mindenkinek barátja volt. Nem bántott senkit és senkitől nem vette rossznéven a bántást. Mosolygott mindenen. A múlton nem rágódott, a jövőre nem gondolt, csak mosolygott jelen időben a jelenen.

Zsufi a 8. osztály befejezése után dolgozni ment. Kellett a pénz. Sára néni is egyre betegesebb lett és hiába kérte Zsufit, hogy a pénzt ne az ő gyógyszereire, hanem a pesti útra tegyék félre, Zsufi csak annyit mondott,

- Nem fáj mama. Majd, ha fáj, elmegyünk. - és csak mosolygott.

A névtelen utca, számozatlan házából egy őszi reggelen Zsufi szokás szerint dolgozni indult. Sára néni üres lisztes zacskóba csomagolta a zsíros kenyeret, mint minden reggel, amit Zsufi megköszönt és indult kifelé. A kinyitott ajtóban megtorpant, valami furát érzett, de csak egy pillanatra. Megkapaszkodott az ajtófélfában, de olyan rövid időre, hogy Sára néninek fel sem tűnt. Az udvaron a lisztes zacskóba csomagolt kenyérből letört egy darabot és a kutyának dobta, aki azonnal rágás nélkül nyelte le a finom falatot. Zsufi mosolyogva kérte, hogy vigyázzon a házra, a névtelen utca, számozatlan házára.

Még délfelé sem járt az idő, amikor Sára néni éktelen kutyaugatásra figyelt fel, majd kisvártatva dörömböltek az ajtón. A névtelen utca, számozatlan háza életében ilyen még nem fordult elő, hogy valaki is felkereste volna őket. Sára néni kinyitotta az ajtót és az ajtóban ott állt Zsiga a fuvaros.

- Sára néni gyűjjön gyorsan, mer' a Zsufi elvágódott. A doktor már kigyütt hozzá, de aszonta, hogy ő itten nem tud mit csináni, híjja a mentőket.

Sára néni szó nélkül követte Zsigát, aki autóba ültette és a még mindig földön fekvő Zsufihoz vitte. Sára néni mellétérdelt, megfogta a kezét, de nem szólt, csak nézte Zsufi mosolygós, de most hamuszürke arcát.

- Nem fáj mama. Hidd el, nem fáj!

...................................................

Ültünk az ősszel egy padon és a mindig mosolygós Zsufira gondoltam, aki a halálon is csak mosolygott. A szél hirtelen felkapta a falevelet és vitte, csak vitte. Nem volt kedvem egyedül tovább üldögélni a padon. Felálltam és éreztem, hogy fáj. Fáj Zsufi halála.