FourSeasons

Bizonyságul, hogy milyen jó is vagyok várakozásban, álljon itt egy történet. Egy igaz történet, ami velem esett meg 1987 vagy 1988-ban.

Randit beszéltünk meg a Deák térre egy pasival. Úgy emlékszem, nem volt nagy szerelem, de még tán kicsi se, csupán kedves és szórakoztató volt a fiúcska. Neki is előadása volt azon a napon, nekem is, persze ez nem okozott akadályt, így abban maradtunk, hogy a Deákon talizunk. Kérdezte, hol várjon, mire én közöltem, hogy villamoson érkezem, tehát a legjobb, ha keresztbefekszik a síneken. Utólag belegondolva, intő jelként kellett volna értelmeznem, amikor javasolta, hogy menjek inkább busszal, de én hajthatatlan maradtam és kitartottam a villamos mellett.

A megbeszélt napon, az előadás vége előtt vagy 20 perccel felálltam és a legnagyobb csendben igyekeztem elhagyni az előadótermet. Nagyon ügyeltem, hogy a világért meg ne zavarjam a prof gondolatmenetét. Hát nem sikerült! Éppen lábujjhegyen settenkedtem kifelé, amikor a prof hangja fúródott a hátamba, majd ezt követte kb. 50 szempár, aki egyemberként fordult hátra. A profot nem hatotta meg tapintatos távozásomra tett kísérletem és azt tudakolta, hogy hova-hova. Miután tökéletesen biztos voltam abban, hogy nagyon gyorsan és még annál is csendesebben hagyom el az előadót, egyáltalán nem voltam felkészülve erre a kérdésre. Sőt semmilyen kérdésre sem, így aztán hirtelen ötlettől vezéreltetve azt válaszoltam, hogy találkozóm van egy végzőssel, aki korrepetál opkutból (operáció kutatás). Háááát nem diszkrét röhögést váltott ki a válaszom. Még a prof is vigyorgott és közölte, hogy menjek és korrepetáltassam magam. Így aztán én mentem. Egyenesen a villamos - a 49-es - megállójába. Mert, mint említettem ragaszkodtam villamossal történő megérkezésemhez.

Etele tér, 49-es megállója. Akkoriban egy vendéglátóipari egység - azaz kocsma - volt közvetlenül a megálló szomszédságában, így a leszállók azonnal olthatták szomjúkat, illetve a már nem szomjasak azonnal felszállhattak, feltéve, ha tudtak. Nos, én nem éltem a lehetőséggel, mert már késésben is voltam. Lecövekeltem és vártam a villamost. A 49-est. Vártam. Az emberek meg cserélődtek a kocsmában. Egyben azonban mind egyformán viselkedtek akár kijöttek, akár bementek. Mindegyik megbámult. Kezdtem egy idő után kínosan érezni magam, ezért nagy óvatosan vizslatásnak vetettem magam alá, attól tartva, hogy a bámulás tárgya valami külső furcsaság. Gondoltam, valami kilóg, valami begyűrve, valami szakadt, valami akármi. Hiába, nem találtam a bámulás okát. Vártam. Villamos, a 49-es -igaz a 19-es se- sehol. Ekkor tüntetőleg elővettem a villamosjegyem. Ekkor még sárga volt, különbözött a buszjegytől, tehát már a színéből tudhatta mindenki, hogy én villamosra várok. Ja, hogy a villamosmegállóban állok? Nem baj, lássák a szép sárga jegyem is, hogy kitartok elhatározásom mellett, és minden szándékom, hogy villamossal utazhassak.

Vártam. Türelmem lassan fogyott, élveztem a májusi nap melegét, élveztem, hogy nincs tömeg a megállóban, még a gondolattal is eljátszottam, hogy milyen királyság lesz egyedül felszállni a villamosra. Vártam. Már vagy 20 perce. A buszok pörögtek, szinte egymást követve érkeztek és indultak. Embermassza az egyikről le, embermassza a másikra fel. Közben a vasútállomásra is befutott valami vonat, arról is megrohamozta az éppen beálló és induló buszt a tömeg. Villamossal nem akart senki utazni. Milyen furák az emberek, gondoltam. Inkább a tömött buszt választják, mint a villamost.

Vártam. Toporogtam, szép sárga villamosjegyem gyűrögettem. Villamos, a 49-es sehol. Utálok késni, de feladni az elhatározásom méginkább. Álltam, vártam. Hogy elüssem az időt, a sarkamra nehezedtem, majd előre dőltem. Amikor ez már unalmassá vált, nehezítettem a feladatot. Az összezárt lábfejeimet igyekeztem a legszabályosabb 45 fokos szögbe állítani, ahogy Varga tanbá' a tesisorban megkövetelte. Miközben erősen koncentráltam cipőm orrára, hogy valóban a két cipőorr az összezárt sarokkal 45 fokos szöget zár-e be, a tekintetem kissé távalabb kalandozott, túl a járdaszigeten és ....

Ááááááááá, úúúúúúúúúúú, mit látok? A villamossíneknek a hűlt helyét! A macskaköves út feltúrva, sínek nincsenek és ráadásul ezt az egész feltúrást öles sárga szalaggal határolták le a balesetek elkerülése miatt. Hát ettől kész voltam, mint a matek házi. Laposkúszásban átaraszoltam a pirosheteshez, majd megsemmisülten felszálltam. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy 30 percen át vártam a villamost a felszedett sínekkel az orrom előtt.

A Deákon leszálltam a buszról, persze a pasi a villamosnál várt (a Bartóktól, már közlekedett a villamos) és azzal fogadott, hogy miért nem villamossal jöttem, hiszen azt beszéltük meg. Na erre én lesikítottam a haját, hogy azzal jövök amivel akarok és különbenis meggondoltam magam. Szegény, soha nem tudta meg, hogy miért lettem ilyen agresszív egy ilyen ártatlan kérdéstől.

Hát ennyit az én várakozásomról...