Ma elvittem a gondolataim sétálni... vagy tán a gondolataim vittek engem. Eredetileg nem ténfergős sétának indult, nagyon is célzatos útnak, ami vásárlásban teljesedett ki. Ma különben is pénz állt a házhoz. A még szeptemberben elvégzett meló javadalma. Jól esett az összeg látványa, ezért nagyvonalúan megbocsátottam a késést. Vettem két édes plüss kutyust ajándékba. Szeretek ajándékozni, sokkal inkább, mint kapni. Mára valahogy elfelejtettem, hogy mit kell éreznem az ajándék átvételekor.

Pont ezen gondolkodtam, miután az ajándéknak szánt plüss blökikkel elhatároztam, hogy kihasználom a november végére egyáltalán nem jellemző, hihetetlenül enyhe időt és ténfergek egy jó nagyot. Apa mesélte, hogy bárhonnan jött haza, soha nem okozott neki problémát, hogy mit hozzon nekem ajándékba, mert egy darab színes szalagnak is úgy tudtam örülni, mintha a fél világot tette volna a lábaim elé. Pedig valójában az egész világot tette a lábaim elé azzal, hogy hazajött. A színes szalag csak a csomagolás kelléke volt. Amióta Apa nincs, igazi ajándék sincs, így lassanként az érzés is kiveszőben.

Bandukoltunk négyen: én, a gondolataim, és a két plüss kutya. Találkoztam Fibivel a menzás német juhász kutyalánnyal. Ő egy igazi egyéniség. Annak ellenére, hogy napi rendszerességgel nálam étkezik, félreérthetetlen jelét adta, hogy azon kívül, hogy hálás a kajáért, másra nem hajlandó, ne is próbáljam a szabadságát korlátozni. (Jegyzem, hogy ez eszembe sem jutott!) Találkozásunkkor pofáján halvány vigyorral, de annál hevesebb farkcsóválással jelezte, hogy megismert, engedélyezett egy gyors simogatást, majd sietősen továbbállt.  Fibi volt az egyetlen ismerős, akivel találkoztam.

Így karácsony közeledtével, minden évben meghirdetik a "város legszebben feldíszített háza" vagy valami hasonló elnevezésű versenyt. Valakik a Hivatalból járják a várost nyitott szemmel -nem csak ilyenkor kellene!- és mittomén mikor eredményt hirdetnek. Ez még nem lenne baj, de a sok idiótája, azt hiszi, hogy a "legszebben feldíszített" azt jelenti, hogy minél több bizbaszt, -ami lehetőleg világítson, villogjon ezer színben is- kell aggatnia minden létező helyre. Minden létező helyre, értsd: ablak, ajtó, erkély, kémény(!), kerti fenyő, kerítés, stb. És akkor nyugszik meg a szerencsétlenje, amikor már hányadékul néz ki a kéró. És évről évre elvetemültebb, beteges díszítési vágyban égő háztulajok jelennek meg. Az a szörnyű, hogy nincs senki, aki megmondaná, úgy bele a képibe, hogy na most már aztán ölég legyen! Én biztosan nem fogok nyerni, mert eddig egyszer támadt ingerenciám a ház előtt álló, gyönyörű fenyőfa diszkrét homogénszínű ledes díszítésére, de akkor is leküzdöttem, annak okán, hogy azért se állok be az idióták sorába.

Bandukoltam tovább. A villodzó házak kapcsán, eszembe jutott, hogy lassan de biztosan kezdődik az elmaradhatatlan -Mit szeretnél karácsonyra? idióta kérdések feltevése. Minden évben megfogadom, hogy jó előre meggyártom a kész válaszaimat, de évről évre belátom, hogy tök felesleges. Minden évben tudom, hogy mit szeretnék, ezt igyekszem is mindenki tudomására hozni, de ennek eredménye mindig ugyanaz. SOHA nem azt kapom, amit szeretnék. Naná, hogy nem, mert az hülyeség. Namármost, hogy ne kapjak valami általuk hülyeségnek ítélt dolgot, kapok valami általam hülyeségnek ítélt dolgot. Na ez ám az igazi karácsonyi fíling. Na így legyek heppi, így tudjak örülni az ajándéknak. (Érdekes, Apa mindig tudta, -anélkül, hogy feltette volna ezt a szánalmas kérdést és valami szánalmas választ mondtam volna- hogy mit szeretnék.

Ballagtam, vittek a lábaim, és már csak arra lettem figyelmes, hogy a gondolataim lenyomták a kilincset. Az ajtó kinyílt, be kellett lépni.