A hával történt idiotizmusom, a napok óta tartó álmatlanság okozta fáradtság és Gesztenye emlékének következtében olyan mértékű elkeseredettség vett rajtam erőt, hogy hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, önkritikát gyakorlok, ráadásul a legszélsőségesebb formáját választom, és öngyi leszek. Érdekes, mert ez a határozottság végtelen nyugalommal töltött el, amit felváltott az öngyilok módjának megválasztásakor fellépő bizonytalanság, ami ismét izgatottá tett.

Végigtekintettem a lehetőségek - mint utólag kiderült, nem túl széles - palettáján. A vér látványát nem bírom, a gáz, mint olyan megfelelt volna, de miután nem található az egész házban még egy nyomoronc campinggázpalack sem, elvetettem ezt a lehetőséget is. Egy kósza gondolat erejéig felmerült a megfelelő számú öngyújtó eshetősége, de amilyen az én szerencsém az is mind elektromos. Talán, ha megfelelő szakértelemmel (természetesen a végeredmény tekintetében) két darab 100-as szöggel fázist keresnék egy szimpatikus konnektorban? - tettem fel magamnak a kérdést, de a válaszadást későbbre halasztottam, jobb megoldás után kutatva. Így aztán tovább időztem a lehetőségek tárházában. A vízbefúláshoz túl erős az életösztön bennem, ráadásul a sokéves úszóedzések emlékei sem múltak el nyomtalanul, így fulladás helyett inkább úsznék néhány hosszt freestyle-ban.

És egyszer csak rám tört a megvilágosodás és bevillantak a néhány napja látott képek xy bácsiról, aki napszemüveget öltött mielőtt bemászott a fagyasztóládába és magára csukta az ajtót. Kicsit lehangolt annak gondolata, hogy másodikként választva ezt a megoldást, nem lesz akkora durranás, de nem is ez a cél, tehát irány a fagyasztóláda.

A lépcsőn lefelé különös, magasztos érzés kerített hatalmába. Talán ennek okaként kezdtem a Venceremos dúdolgatásába, amit egyre jobban áthatott a halálba indulók elszántsága, és mire a ...szenvedé sünka múlté marad részhez értem, már ez utóbbit, lelkesen danásztam. Na, gondoltam qrvára el lehetek keseredve, ha énekelni van kedvem, de beláttam, ez nálam nem jelent semmit, hiszen gyakorta megesik, hogy a helyzet indukálta adekvát érzéssel ellentétesen cselekszem.

Hányszor lett volna kedvem a Keletiben a jegypénztárak előtt kanyargó várakozók egyikeként elkurjantani magam, - miközben 10 m/h-ás sebességgel dübörögtünk az áhított pénztárablak felé, hogy "Menetjegyet mindenkinek"! Vágtatásunk menetszele képtelen volt elnyomni az izzadtságszagot és a szó szerint ott élők különböző végtermékeinek áporodott szagát, de leginkább az a lassan, de biztosan eluralkodó érzés, az attól való félelem érzete viselt meg, hogy én leszek az, akivel a pénztáros kisasszony közli, hogy fáradjak a másik ablakhoz és behúzza a függönyt. Aztán amikor a másik ablakhoz fáradok és legalább öten nem hajlandóak maguk elé engedni, - mert mégis milyen alapon, hisz ő is, meg egy órája, arról nem is beszélve, hogy siet - meghallom a jól ismert tű-lülü-lű-lülü-lű-t és már montághimrés kiejtésnek nem nevezhető magyarsággal mondják is, hogy a "...tori szpressz a nycas vgnyról zonnal dul, rjük ves utsinkat, fezzék be a beszlást". Adrenalin szintem egyre emelkedik, de az még inkább megdobja, amikor a 213 forintos jegyemért 250 forintot csúsztatok a sárgarézpörgőbe, kellő megbánást tanúsítva, amiért nincs pont 13 forintom a 200-as mellé - mire a pénztáros bűnbánó pofám semmibe véve lesikítja a hajam, hogy nem tud visszaadni.

Persze azt már rég megtanultam, hogy főben járó bűn, ha netán egy ilyen árú jegyért 250 forintot próbálok a pénztáros kisasszonnyal elfogadtatni, mert ugye a hülye diplomás agyammal képtelen vagyok felfogni, hogy ő itt egésznap, mindenkinek nem és különben sem pénzváltó. Hiába próbálom magyarázni, hogy a diplomás agyam nem helytálló, mert még csak másodéves vagyok, a 250 forintot már elővettem, mi több ráhelyeztem a pultra, letagadni már nem tudom, tehát a bűncselekmény megvalósult, erre tanúk is vannak és amennyiben felállíthatná a rögtönítélő bíróságot, hogy annak ítélete azonnali halál lenne, arra mérget vehetek. Abba bele sem gondolok, hogy mi lenne a megfelelő halálnem, miután mérget vettem.

Miután visítva közli, hogy nem tud visszaadni, én a rám váró 50 méter és felfelé megteendő 46 darab lépcsőfok izgalmától elhaló hangon közlöm, hogy nem is kell, tartsa meg, csak azt a kibaszott jegyet adja már ide. Miközben kitépem a kezéből a felém nyújtott jegyet, pánikszerű távozásom közepette még hallom méltatlankodó, de hamar a tömegzajba vesző szavait, amit az olyan hülye, türelmetlen, agresszív utasokról mond, mint amilyen én is vagyok, és szinte rimánkodom, hogy az utánam következő jegyre váró, sorban álló adjon neki igazat, mert ha nem, még az eddiginél is szarabb napja lesz - mindkettőjüknek. 37 méternél és 45. lépcsőfoknál hallom meg a kallerfüttyöt...

"...szenvedé sünka múlté marad" még lelkesebb megismétlését követően, felnyitom a fagyasztóláda tetejét és elém tárul a borzalmas látvány. Hangtalanul és könnyek nélkül sírok.

A fagyasztóláda tökig tele, talpalatnyi hely sincs benne, nemhogy belefeküdhetnék és magamra csukhatnám az ajtaját. Annyira tele, hogy még az "aranyos kis malackám csak a hátsó lábam engedd be" sem kivitelezhető. Meg azzal mire is mennék. Így aztán, egyelőre,

maradok tisztelettel,

Életben.

folyt.köv.