Akadály nélkül jutott át a barlang bejáratán. Ahogy lámpája fényében elétárult a látvány, jóleső izgalom áradt szét ereiben. Ez volt az első alkalom, hogy élesben is megtapasztalhatta, amiről eddig csak olvasott vagy tapasztaltabb ismerőseitől, barátaitól hallott. Dolgozott már csapatban, felügyelet mellett, és hálás is volt az ott kapott tanácsokért, de az össze sem hasonlítható azzal az érzéssel, amikor az ember magára van utalva. Az idő multával egyre inkább erősödött benne az érzés, hogy felkészült az első önálló bevetésre. Annyi képet, filmet látott már a különböző és mégis a laikusok számára oly' egyformának tűnő barlangokról, hogy szinte biztos volt benne, nem érheti meglepetés. Határozottan érezte: készen áll átesni a tűzkeresztségen.

Áthatolva a barlang bejáratán, lámpája erős fényénél szemrevételezte az üreget, melyet jobbról, balról különös, lapos tetejű sziklák öveztek. Némelyik tetejét fémes réteg borította, de ennek látványában nem talált semmi különöset, hiszen a hasonló korú barlangok esetében ez szinte természetes. Az üreg belsejében a levegő párás és meleg volt, amit inkább tanulmányaiból ismert, mint érzékelt. Igyekezett minden sziklát szemügyre venni, nem akarta, hogy bármi elkerülje a figyelmét.

Bizonyítani akart, mert tudta milyen fontos az első bevetés. Elismerést akart, hiszen ezen múlik a jövője, anyagi biztonsága. Ha nem is hangoztatta, de legalább soha nem tagadta, hogy nem merő jóindulatból koptatta évekig az iskolapadot, végre anyagi viszonzást várt, még ha tisztában is volt vele, hogy kezdetben nem számíthat bőséges javadalmazásra. Belátta, nevet kell szereznie a szakmában, egyre több barlangot kell megismernie, mi több jól kell végeznie a munkáját ahhoz, hogy úgy alakuljon a jövő, ahogy elképzelte.

Ezek a gondolatok jártak a fejében, ahogy az ívesen elhelyezkedő sziklákat vizsgálta. Ügyelt, hogy azok a részek se kerüljék el a figyelmét, ahol a sziklák folytonossága megszakad. A lámpa erős fényében a barlang különös hangulatot árasztott. A falak, a boltozat, de még a talaj is élénk rózsaszínben pompázott, amit a csontszínű sziklák és a rajtuk megcsillanó lámpafény ékesített. Nem hiába -gondolta- a természet a legnagyobb mestere az ilyen alkotásoknak.

Szikláról sziklára haladt, míg végül rátalált arra, amit keresett. A bejárattól kissé távolabb eső sziklán pillantott meg egy különös formájú fekete mélyedést, amely körül enyhe szürkés elszíneződés volt látható, ami arra utalt, hogy a mélyedés a szikla felszíne alatt is folytatódik. Nem késlekedett, azonnal munkához látott. Elsőként óvatosan megkocogtatta az elszíneződött részt, annak érdekében, hogy kiderítse, milyen vastag lehet a még épen maradt fal. Miközben a hangokból próbált következtetni a fal vastagságára, azon gondolkodott, hogy ez újabb jele annak, hogy hiába az üreg védelme, az itt megbúvó szikláknak is szükségük van az ő munkájára, hiszen az idő a még oly' kemény sziklákat sem kíméli. A különböző vegyületek felmarják a felszínt, szabad utat biztosítva a szikla belsejébe. Ha nincs az ő hathatós segítsége, lassan, de biztosan pusztulásra van ítélve bármelyik.

Ezekkel a magasztos gondolatokkal a fejében, biztos kézzel nyúlt a szerszámjai után, majd nekilátott, a tényleges károk feltárásának. Ahhoz, hogy ez a sérült szikla még hosszú időkig fennmaradhasson az üreg mélyén, a vegyületek marta rétegeket el kell távolítani. És így is tett. Speciális fúrójával belefúrt a károsodott rétegbe. Ezzel egyidőben furcsa morajló hangok törtek fel a barlang mélyéből. Ahogy leállította a fúrót, a hangok is megszűntek, majd ismét bekapcsolta a szerszámot, a hangok újfent hallhatóvá váltak. Miután a hangokon kívül egyéb nem történt, folytatta a fúrást egészen addig, amíg teljesen fel nem lazította a károsodott részt és el nem érte a szikla belsejének épnek ítélt rétegét. Ekkor következett a fúrással apró darabokra eső részek eltávolítása, amihez kifejezetten az efféle a munkálatokra kialakított eszközt használt.

A munka hevében apró gyöngyöző verejtékcseppek jelentek meg a homlokán, amivel nem is foglalkozott, szinte észre sem vette, mert annyira lekötötte a figyelmét, a nagy precizitást igénylő folyamat. Kicsit művészetként tekintett a munkájára és mindig lenyűgözte a fotókkal dokumentált helyreállítási munkálatok végeredményének a látványa. Időnként szinte a semmiből kell újjáépíteni a már-már teljesen lepusztult sziklákat. És ha ez sikerül, akkor miért is ne lehetne némiképp művészet - így elmélkedett és győzte meg magát munkája művészi tartalmáról. Szerencsére jelen esetben kisebb helyreállítási munkáról volt szó, közel sem újjáépítésről, ennek ellenére a tökéletes végeredmény volt a cél.

Gondosan eltávolította a maradék törmelék utolsó darabjait is, majd sűrített levegő befúvásával biztosította, hogy az ugyan tisztának tűnő mélyedésben még véletlenül se maradjon akár egyetlen megbújó káros részecske sem. Következhetett a munka, hozzá legközelebb álló része, a szikla eredeti, -károsodását megelőző- alakjának visszaállítása. Ehhez egy új, gyorsan szilárduló, mégis a szikla keménységével vetekedő, színével szinte teljesen megegyező képlékeny anyagot használt, melyet rutinos mozdulatokkal kevert ki. A kikevert anyagot a mélyedésbe dolgozta úgy, hogy az, teljesen kitöltse a rendelkezésre álló helyet, ezzel biztosítva az eredeti anyaggal való stabil kötést. Néhány perc elteltével a korábban még puha massza elérte teljes szilárdságát, következhetett a formázás. A végső formázás kívánatos célja az, hogy amennyire csak lehetséges, észrevétlenné kell tenni a beavatkozás helyét. Mint a tökéletes gyilkosság esetében - minden árulkodó nyomot el kell tüntetni. Természetesen a szakmabeliek elől nincs menekvés, mert a szakavatott szemet becsapni nem lehet, de esetükben a megtévesztés is jó eredménynek számít.

Fogta a csiszolót és rövid mérlegelés után nekilátott a szikla vonulatait követve a végső forma kialakításához. A gyorsfordulatú csiszoló az anyaghoz érve felsikoltott, és fehér porrá őrölte a felesleget. Időnként leállította a szerszámot, figyelmesen nézte az addigi eredményt, majd újra nekilátott a tökéletesítéshez. Egy pillanatra megállt, hogy állítson a fordulatszámon, hogy az alacsonyabb fokozattal elvégezze a végső simításokat.

A munka végeztével úgy tekintett művére, mint Rembrandt tekinthetett az Éjjeli őrjáratra, ezért kicsit elszégyellte magát, ugyanakkor észrevétlenül elmosolyodott, mert valójában tökéletesen elégedett volt munkájával.

- Nos, kedves uram végeztünk. Eltűnt az a csúnya lyuk és biztosíthatom, hogy mostantól számított hosszú évekig használhatja még ezt a fogat - szólt a fogorvosi székből kiszálló betegéhez.

- Köszönöm doktor úr, nagyon hálás vagyok - ezekkel a szavakkal hagyta el első betege a rendelőjét, miután zsebébe csúsztatott egy borítékot.