Ma reggel végre megfogalmaztam: 40 éve nem érzem otthon magam, de amióta Apa elment, vele együtt ment el az a parányi otthon-érzés, amit Ő teremtett. Van hol laknom, de nincs otthonom. Valójában mostanra a két blökim jelenti azt, amiért kényszert érzek, hogy haza menjek. Másnak az otthon jelenti a biztonságot, nekem épp ellenkezőleg. Soha, sehol nem érzem azt a bizonytalanságot, amit otthon (ami ugye nem az!). Az állandó -és mostanra teljes bizonyossággal kijelenthető- nem létező játékszabályok kutatása, megértése kikészít. Keresni azt, ami nincs. Hinni abban, ami nincs. Megfelelni annak, ami nincs. Rádöbbenni arra, hogy nincs.
40 éve azt hallgatni, hogy senki és semmi vagyok, egy tehetségtelen semmirekellő, egy vesztes, aki hiába erőlködik, mindenki más sokkal jobb nála. És erről a mindenki más-ról vegyek példát 40 éve. Ha egyszer úgy halnék meg, hogy egy bekattant fickó lövöldözése közben eltalálna a golyó, annak is én lennék az oka, mert minek kellett eléállnom. Milyen igaz, ha kitartóan mondogatnak valamit, egy idő után, magunk is elhisszük. Az idő múlásával egyenes arányban csökken az állítottakkal szembeni ellenérzés, míg végül végérvényesen elfogy. Persze ehhez legalább két ember kell. Kell egy, aki kitartóan teszi a megállapításokat és kell egy, akinek teszi. Jelen esetben Anyám 40 éve kitartóan bizonygatja és folyamatosan oltja belém a lúzerség érzését. Nekem soha nem lehettek barátaim, mert mindenkiben talált valami kifogást. Olyan kapcsolatokba akart belekényszeríteni, amiben nem éreztem jól magam. Amikor ennek hangot adtam, természetesen bennem volt a hiba, mert nemhogy örültem volna, hogy végre velem is hajlandó valaki barátkozni. Így inkább senkivel nem akartam barátkozni... Jobb egyedül, mint rosszul kettesben.
Soha nem akartam gyereket. Most már tudom az okát. Valahol mélyen mindig attól rettegtem, hogy a genetika van annyira furmányos, hogy belém is átörökítette azokat a géneket, amik Anyámban működnek. Féltem attól, hogy ugyanúgy nem tudnám szeretni a gyerekem, ahogy ő sem tud engem, mi több a velem szemben tanúsított érzések túlmutatnak a nem szeretem fogalmán. A nem szeretemben benne lehet a számomra közömbös jelentés is, de estünkben még az is jobb lenne. Ha valaki közömbös számunkra, azt nem akarjuk folyamatosan megalázni, nem akarunk felette uralkodni, különösen akkor nem, ha azt tapasztaljuk, hogy még a szándék is hiányzik a másikból, hogy valaha utunkat keresztezze.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.